HUN FTT VI. 1. nap – FIFG 250
A múltkori agyi ámokfutásomat követően végiggondoltam, mit is szeretnék magammal kezdeni, mert azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Arra jutottam, hogy adok még egy esélyt magamnak és a footgolfnak. Úgy döntöttem, folytatom a sportot, bármi lesz is. Ha annyira béna vagyok, majd utolsó leszek, ezt is elfogadom. Nem szeretnék többet küzdeni és versengeni a helyekért. Csak az élvezet marad. (Remélem.)
Így indultam neki az év egyik legnagyobb szabású hazai versenyének, a Hungarian Footgolf Trophy Tour VI. állomásának, amely egyben FIFG 250-es besorolású, valamint csapatkvalifikációs esemény is volt a világbajnokságra még nem kvalifikáltaknak, így a több mint 280 versenyző túlnyomó többsége külföldi volt. A korosztályomban egyedüli magyarként biztos volt az aranyérem (tessék, már megint ezzel jövök…), így aztán végképp semmi elvárásom nem lehetett magammal szemben, csak annyi, hogy végigmenjek a pályán – és élvezzem végre, mint régen.
Bevallom férfiasan, azért kicsit aggódtam, hogy mi van, ha sok ponttal maradok le és utolsóként zárom a versenyt, de tartva a saját magammal kötött megállapodásomat, elhessegettem ezeket a gondolatokat. Úgy álltam oda az első elrúgóhoz, hogy mindent beleadok, koncentrálok, legalább látni fogom, hogy mit tudok a nemzetközi senior női mezőnyben (elfogadva azt, hogy nem ütöm meg a mércét).
A kétnapos footgolf verseny első napján egy olasz és egy Francia Guyana-i hölggyel voltam egy flightban. Az olasz hölgy, Valentina úgy kezdte: „Just enjoy!” Na, mondom magamban, ő az én emberem! A kezdeti izgalmakon túlesve azt láttam, hogy kb. egy szinten játszunk (mindketten 50 fölötti hobbijátékosok voltak), és az a hülye versengés és megfelelni akarás semmivé lett… Azt vettem észre, hogy játszom… Végre! Hiába a 30+ fok (nem bírom a meleget), elkezdtem újra élvezni a játékot! Még a könnyem is kicsordult!
Sokat segített Valentina, akinek valami hihetetlen kisugárzása volt. Sokat beszélgettünk, és úgy éreztem, ő nem csak mondja, hogy az élvezetért van itt és nem az eredményért… (Én is mindig ezt mondom, de eddig még magamat is becsaptam ezzel, mert más érzelmek voltak a szavaim mögött). A másik hölgy elkezdett rontani, ettől befeszült, én pedig megláttam magam benne: pont ugyanezt szoktam csinálni, ha nem megy, elragadnak az érzelmek, és onnantól lőttek a koncentrációnak. Valentina neki is próbált segíteni, nyugtatta, biztatta (én is), de nem igazán sikerült.
A 13-as pályánál picit elbíztam magam (felhőtlenül örömködtem, hogy milyen jól megy), de a természet beszólt: ácsi, nem szállunk el azért, mert most épp jól megy… A 13-as pályát 2-ből megcsinálhattam volna, annyira jól sikerült az első rúgás… de legfeljebb 3-ból. A második rúgásnál a semmiből egyszer csak viharos szél kerekedett, a labdám meg ment égbe-világba. Ez úgy kizökkentett, hogy végül 5-re fejeztem be a lyukat, és ez a pofán csapás a következő pályán is kitartott, ahol ismét +2-t pakoltam bele.
A többiek is megszenvedték a hirtelen támadt szélvihart, végül a flightunkban a Francia Guyana-i lett a 3. 93 ponttal, Valentina 91 pontot kapott, én pedig – hatalmas meglepetésemre – 90 ponttal nyertem a flightot. Ekkor a senior nők között holtversenyben 5. helyen álltam egy svéd nővel.