A skóciai FIFG 1000-es versenyt összekötöttük a nyaralással, így egy hetet tölthettük el a csodálatos skót vidéken. És még az időjárás is kegyes volt hozzánk, a 7 napból 5-ön sütött a nap és 20 fok fölötti volt a hőmérséklet – a másik két napon, pont a versenyen szinte végig szakadt az eső és fújt a szél. Kínlódtam is rendesen…
Ez volt az első háromnapos versenyen + gyakorlónap, és azt hittem, fizikailag nem fogom bírni – de úgy látszik, testileg erősödtem, a lelki oldalamon még van mit csiszolni… Az első nap egész jól ment, az olaszok legjobb senior hölgy versenyzőjével voltam egy flightban, meg egy holland nővel, de sokat hibáztam, illetve a legnagyobb baj az volt, hogy nem hangolódtam rá kellőképpen a rúgásokra, csak odaálltam, gyerünk, hajrá. Így meg nem megy, mint már annyiszor bebizonyosodott.
A második napon az időjárás már nem volt kegyes, a második lyuknál már térdig vizes voltam, és hát nincs túl sok tapasztalatom az ilyen körülményekben való játékban. Ez meg is látszott az eredményemen. A verseny után minden egyes ruhadarabomból facsarni lehetett a vizet – egy skót whiskyvel próbáltam megelőzni a megfázást a német Martinával, akivel rengeteget beszélgettünk a bárban, miközben a hatalmas üvegablakokon át néztük a pályán versenyzőket.
A második nap végére az előttem álló olasz hölgy 13 ponttal vezetett, így az esélytelenek nyugalmával indultam neki az utolsó fordulónak – szintén szakadó esőben. Valahogy – talán mert nem volt rajtam nyomás – összeszedetten és odafigyelve játszottam a vizes pálya ellenére, és a 8. lyuknál már annyival vezettem, hogy megcsillant előttem az ezüstérem lehetősége. Bár ne csillant volna meg!
A 9-es lyuknál elszálltam – agyilag is. 20-25 percet kellett várnunk, annyira feltorlódtak a versenyzők, és ez ugye azt is jelentette, hogy mögöttünk is várakozott 4-5 flight, amikor nekikezdtünk a szakasznak. Azt hiszem, ez az a helyzet, amit soha nem fogok elfelejteni. Elvitte a figyelmemet az, hogy annyian néztek, így az első rúgás nagyon jobbra ment… És én ahelyett, hogy az egyetlen jó megoldást választottam volna: vissza a greenen a dombon lévő golfgreenre, nagy okosan kitaláltam, hogy majd jobbról mászom meg a dombot – csakhogy a green helyett nagy és vizes fűben kellett mennem, és mivel a rúgóerőm nem túl nagy, nem sikerült harmadikra felrúgni a dombon a labdát.
Ekkorra már hatalmas volt a szél, és mire sikerült felkecmeregnem a lyuk környékére, hiába volt jó az irány és az erő, a szél megtolta a labdát, ami így lebucskázott a domb alján lévő homokba. Én meg azzal voltam elfoglalva, hogy de ciki vagyok, a fél domboldal a bénázásomat nézi… Ebbe sikerült úgy belecsavarnom magam, hogy két próbálkozás sikertelen lett, és csak harmadikra tudtam felrúgni a homokból a labdát – akkor meg akkora erő volt benne, hogy a domb másik oldalán gurult le. Ekkor már teljesen elvesztettem az önkontrollt, és a következő rúgás sem sikerült. Én hülye hangosan mondtam (félig komolyan), hogy jó nekem a PAR+10 – erre az olasz hölgy hangosan kiabálta, hogy feladtam a lyukat. Így jártam.
A következő szakaszhoz 5 percet kellett sétálni, ekkor zokogva hívtam fel a Tomit, úgy éreztem, hogy nem vagyok képes folytatni a versenyt. Próbált nyugtatni, és megkért, hogy csak játsszak. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Ott álltam a 10-es lyuknál, a könnyeimtől alig láttam, és tényleg azt gondoltam, hogy nincs tovább. És akkor jött egy kis hang, ami azt mondta, hogy ez egy történelmi pillanat. Ha most feladom és abbahagyom az egészet, akkor mi értelme volt az elmúlt évnek? És megbeszéltem magammal, hogy oké, akkor az érzelmeim helyett magamat választom, és meg tudom csinálni, fel fogok állni.
És sikerült!!! Nyilván ekkora hátrányt nem lehetett már behozni, de ezen a napon még így is 3-mal voltam jobb az olasz hölgynél. Nagyon büszke voltam magamra, még akkor is, ha ezt a mérhetetlen feszültséget – szokásos módon – a verseny után le kellett vezetnem (szegény Tomi percekig simogatta a hátam, amíg a vállát áztattam könnyeimmel). Hát igen, ebből is tanultam megint. És hát egy 1000-es verseny bronzéremnek is lehet örülni! Akkor is, ha a szervezők itt is hibáztak: csak az első helyezettet említették meg, a többi dobogósról szó sem esett…