Életem első külföldi footgolf versenyére a szlovéniai Ptujba utaztunk. A gyakorlónapon két labdával mentem végig a pályán (Tomi sérülése miatt nem tudott játszani ezen a versenyen sem). Valami elképesztően gyönyörű ez a pálya! A fű nincs kiégve, sok az árnyék (ami azt jelenti, hogy a pályák szélén sok a fa…), rengeteg a madár, szóval tényleg csodálatos minden! Kivéve a sok tavat/patakot, amik bár nagyon szépek, tudtam, hogy meggyűlik velük a bajom… Valamiért nem megy a stabil felfelé rúgás még. A gyakorlónapon úgy éreztem egyébként, hogy nem nehéz a pálya… és hát kicsit elbíztam magam.
Hárman indultunk a senior női kategóriában, a világranglista harmadik és egyben az európai regionális ranglista első helyén álló olasz Patrizia Busoni és a német Martina Schmitt voltak az ellenfeleim. Megnézve a német hölgy eredményeit, biztos voltam benne, hogy nála tudok jobbat menni, és reménykedtem benne, hogy Busoni nem fog csúnyán megalázni pontszámilag.
Az első versenynapon 3 pasival mentem, és – az elején még nem tudtam – az egyik pont Busoni férje volt, így később összeállt, hogy miért figyelte árgus szemekkel a játékomat. Az első 6 lyukat olyan szinten izgultam végig, hogy nem volt meg a fókusz. Szerencsére Tomi kirángatott a szokásos „nekem nem megy” gondolatcsapdámból, így a következő lyuktól kezdve örömmel és fókuszáltan játszottam.
Az eredmény: mindössze 4 rúgással voltam lemaradva Busonitól, viszont 22 rúgással jobb voltam, mint Schmitt. Ilyenkor az ember nyilván nekiáll számolgatni, hogy van-e esély másnap legalább 5 rúgással jobbnak lenni a másiknál. Tudtam, hogy mi fog történni a vasárnapi versenynapon, és így is lett. Az elejét szétizgultam, nulla fókusz. Amikor már 8-cal vezetett összesítésben Busoni, akkor engedtem el az egészet, és kezdtem el megint élvezetből játszani. Ekkor már nem zökkentett ki, hogy az olasz folyamatosan kérdezgette, hogy biztos nem kell jelölni?, meg a rúgásom előtt folyamatosan mászkált előttem, én csak játszottam.
Olyan jól sikerült a fókusz, hogy már csak 2 rúgás volt köztünk – és akkor megint rástresszeltem. Az egyik kedvenc szakaszomnál megint az olasz viselkedésére figyeltem, és sikerült úgy kizökkenteni magam, hogy – bár tudom, hogy nyílegyenesen kell rúgni – az első rúgásom a tóban landolt. Ez még jobban kizökkentett, főleg, hogy Busoni valami egészen elképesztően csodás befejezést produkált, 3-ra befejezte a PAR 4-es pályát.
Ott megint volt egy mélypontom, amin túllendültem, így a második fordulót mindössze egy rúgással teljesítette kevesebből az olasz. A kétnapos versenyen 5 ponttal maradtam csak le tőle, és ezzel az eredménnyel nagyon elégedett voltam.
És nem is én lennék, ha nem tennék bele ebbe is egy kis drámát: visszasétálva a klubházba végignéztem a kirakott kupákat, és meglepődve láttam, hogy minden kategóriában ott csillogtak a serlegek, kivéve a senior nőiben. A kétnapos versenystressz után ezt már nem kezeltem jól (nagyon rosszul kezeltem…), és eltörött a mécses. Tisztában vagyok vele, hogy nem a serleg a lényeg, és utólag már nevetek az egészen, de akkor csak a csalódást éreztem, és úgy éreztem, ha már van külön senior női kategória, és megküzdöttem a 35 fokban az eredményért, akkor megérdemeltem volna a díjat. Ezt finoman jeleztem is az ottaniaknak, akik elismerték, hogy hibáztak, és biztosítottak róla, hogy a senior nők is megkapják majd a kupákat. De a lényeg: ismét rengeteget tanultam a pályán, versenyhelyzet, feszültség, fókusz… Előbb-utóbb csak összeáll a kis fejemben az egész…
És persze köszönet Tominak, aki végigcsinálta velem a két napot, és csak egyszer vesztünk össze. 🙂